Előző írásomban azokról a romboló játszmákról írtam, melyek ugyan a párkapcsolatokban fordulnak elő leggyakrabban, bármely emberi kapcsolatban megjelenhetnek. Mindezek mellett vannak párkapcsolat specifikus játszmák. Ilyen például, amikor látszólag ugyan két felnőtt ember él együtt, valójában azonban szülő-gyermek viszony játszmája zajlik a kapcsolatban.
Ki a főnök?
Egy párkapcsolat nem feltétlenül akkor működik jól, ha mindkét fél ugyanolyan mértékben és módon domináns. Sőt talán nem is létezik ilyen párkapcsolat, legfeljebb romantikus regényekben. Jellemzően a párkapcsolat egyik tagja határozottabb és dominánsabb. Hagyományosan ez inkább férfiszerep volt és bár a nemi szerepekben jelentős változások történtek az elmúlt évtizedekben, ma is sok nő vágyik ilyen partnerre. Ugyanakkor találkoztam már olyan – jól működő – párkapcsolattal is, ahol a szereposztás fordított volt és az mindkét félnek tökéletesen megfelelt. Tapasztalataim szerint a legtöbb, harmonikus kapcsolatban a dominanciának egy olyan rugalmas mintázata alakul ki, amelyben a pár tagjai személyiségüknek, tudásuknak és készségeiknek megfelelően más-más területeken vállalnak felelősséget és nagyobb szerepet a döntésekben, míg a fontos döntéseket közösen hozzák meg.
Én-állapotok a párkapcsolatban
Eric Berne emberi játszmákat bemutató könyvében szülő, felnőtt és gyermek én-állapotokról beszél. Egy harmonikus felnőtt ember személyiségében mindháromnak megvan a maga helye és fontossága is. A felek dominancia szintje tehát lehet különböző egy párkapcsolatban, de ha az egyik fél tartósan szülői, a másik fél pedig gyermek szerepben működik, akkor már nyakig vannak a játszmák világában.
Hogyan is néz ez ki a gyakorlatban? A szülői szerepben működő fél hozza a döntéseket, ő ért mindenhez, és ő hoz ítéletet arról, mi a jó és mi nem. Többnyire ő keres több pénzt és ő is határozza meg, mire lehet elkölteni azt. A gyermeki szerepben lévő fél ellenben nem szeret a pénzzel foglalkozni, vagy ha igen, akkor jellemzően felelőtlen, vágyteljesítő módon költi azt, míg a gázszámla hidegen hagyja. A gyermek én-állapotban lévő fél nehezen hoz döntéseket, gyakran bizonytalan, alapvetően passzív. Olykor még a legegyszerűbb feladatokhoz is párja véleményét, segítségét kéri. Meglepő módon ezek az emberek más élethelyzetekben – pl. a munkájukban – határozottan és magabiztosan viselkednek, használják felnőtt én-állapotukat, sőt ha párjuk tartósan távol van, akkor még otthon is megtalálják a mosógép gombját, vagy kicserélnek egy villanykörtét!
Veszélyes vizek
Az ilyen rögzült szerepeken nyugvó kapcsolatok veszélye, hogy függőséget okoz. Bár látszólag a felnőtt szerepben lévő, domináns fél független, sőt szinte terhes neki, hogy egy „gyámoltalan gyermekkel” él együtt és minden felelősség rá hárul, valójában ő is legalább annyira kiszolgáltatott helyzetben van. Ahhoz, hogy biztonságban érezze magát a kapcsolatban, fontos számára, hogy a másik fél ne lépjen ki a gyermeki szerepből, ne hagyja el őt. Ezt finomabb változatban gondoskodó, kényeztető attitűddel próbálja elérni, tenyerén hordozza párját, pl. autóval hozza-viszi, intézi ügyeit, átveszi feladatait. Rosszabb esetben a megalázás az az eszköz, amivel hatást gyakorol párjára. A „te semmire nem vagy képes”, „mi lenne veled nélkülem” és a „csak nem képzeled, hogy más elviselne téged” típusú mondatok ez utóbbi mentalitás jellemzői. A gyermeki szerepben működő fél az első esetben sokáig kényelmesnek és kellemesnek éli meg a helyzetet, a másodikban önbecsülése törik darabokra, de bármelyik helyzetet is nézzük az önálló felnőtt szerepben való működést egyre elképzelhetetlenebbnek és ijesztőnek találja!
Amikor robban a bomba!
Sokak számára meglepő módon ezek a kiegészítő szerepekre épülő kapcsolatok meglehetősen hosszú ideig, stabilan tudnak működni. Meglepőnek azért is tűnhet ez a jelenség, mert gyakran az egyik, sok esetben mindkét fél rendszeresen panaszkodik. Sőt a megalázásra alapozó kapcsolat külső – a játszma szabályát nem ismerő – szemlélő számára kifejezetten ijesztő és érthetetlen is. „Miért nem hagyod el, ha így bánik veled?” – hangzik el gyakran a kérdés. Ugyanakkor a válasz egyszerű: roppant nehéz kilépni egy függőségen alapuló párkapcsolatból. A kemény konfliktusok akkor kezdődnek, amikor valamelyik fél megszegi a jól ismert és bejáratott játszma szabályait. Ha a gyermeki én-állapotban működő féltől hirtelen elvárják, hogy felnőtt emberként viselkedjen, vagy ha valamilyen hatás – pl. pszichoterápia – következtében ő maga kezd kilépni ebből a szerepből, akkor borul az egyensúly. Berne megfogalmazásában keresztezett tranzakciók jönnek létre, hisz az egyik fél már nem a gyermeki, vagy szülői, hanem a felnőtt én-állapotából próbál kommunikálni, ami konfliktusokhoz vezet. A másik fél – aki még a régi játszmát folytatja – mindeközben szorongásokkal és indulatokkal terhelten, értetlenül áll a változás előtt. Ez a frusztráció akár olyan erős is lehet, hogy a könyörgéstől a fenyegetésig, az agressziótól az öndestrukcióig, sok minden előfordulhat az adott helyzetben.
Van-e kiút?
A fent leírtak a játszma szélsőséges és erőteljes eseteire vonatkoznak. Amennyiben a játszma szelídebb, akkor
lassú és kitartó munkával bármely fél tehet azért, hogy változtasson a helyzeten. Ilyenkor fontos a partner kapcsolati biztonságának erősítése („akkor sem hagylak el, ha felnövök”), a sok dicséret és pozitív visszajelzés minden esetben, amikor nem a játszma korábban megszokott forgatókönyve szerint zajlanak az események („jól esik, hogy ma te vásároltál be”). Ami garantáltan a változás ellen hat az a dicséretbe kevert szemrehányás („ügyesen oldottad meg a helyzetet, nem is értem, miért nem voltál erre képes eddig”, vagy a „de jó, hogy végre nem felejtetted el, amire megkértelek”) és a visszaesések dramatizálása („már megint ugyanott tartunk…”).
Hosszú ideje tartó és erősen rögzült játszmák esetében érdemes párterápiás segítséget kérni, hisz a változásnak akkor van igazán esélye, ha ebben mindkét fél elkötelezett és kellő támogatást kap mind a partnerétől, mind a szakembertől.
Következő írásomban egy másik, szintén családon belüli játszmát mutatok be: A gyermekem a párom?! Hogyan kerül egy kisgyermek felnőtt, sőt szülői szerepkörbe és milyen veszélyeket hordoz mindez.
Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus